Valahol messze, egy buja, zöld dzsungelben élt egy nagy, szürke elefánt, akit Elődnek hívtak. Előd híres volt hatalmas erejéről és kedvességéről, de volt egy rossz szokása.

A dzsungelben minden nap a különféle állatok összegyűltek a nagy réten, hogy megosszák egymással a nap folyamán talált finomságokat: friss gyümölcsöket, ropogós leveleket és hűsítő forrásvizet. Előd azonban mindig több ételt vett magához, mint amennyire szüksége volt. Ha valaki megpróbált kérni tőle egy kis falatot, Előd azt mondta:

Sajnálom, de ez mind az enyém!

Egy nap egy különleges fa jelent meg a dzsungel közepén, amelynek ágain lédús, aranyszínű gyümölcsök csüngtek. Mindenki izgatottan gyűlt össze, hogy megkóstolja, de Előd előrelépett, és így szólt:

Ez az én zsákmányom! Senki sem nyúlhat hozzá!

Ahogy Előd felfalta az első gyümölcsöt, furcsa érzés kerítette hatalmába. A hasa elkezdett mindenféle hangot kiadni, görcsölni és kétségbeesetten kérte a többi állat segítségét. Ekkor jelent meg Bence, a bölcs bagoly és így szólt:

Előd, az a gyümölcsfa egy varázslatos fa. Csak azoknak ad örömöt, akik hajlandóak megosztani másokkal is.

Előd szégyenkezve nézett körbe. Megértette, hogy kapzsisága miatt saját magának ártott. Bocsánatot kért a többi állattól és megosztotta velük a gyümölcsöt. Azonnal jobban érezte magát és a gyümölcs íze is sokkal édesebbnek tűnt.

Ettől a naptól kezdve Előd megváltozott. Többé nem kapzsi elefánt volt, hanem nagylelkű és segítőkész, aki mindig megosztotta másokkal, amije volt. A dzsungel lakói így már nemcsak az erejéért, hanem a jó szívéért is szerették.

Tanulság: A kapzsiság elszigetel, de a nagylelkűség barátokat hoz. Az igazi boldogságot az osztozkodás és a segítőkészség hozza el.