Egy tóparton élt Benő, a kis zöld béka, akinek különleges képessége volt: mindig megérezte, ha vihar közeledett. A többi állat is jól tudta ezt és amikor Benő elkezdett brekegni és a vízbe csobbanni, mindenki felkészült a rossz időre.
A tó környékén azonban hosszú szárazság köszöntött be. Napról napra csak sütött a nap és a tó vize lassan apadni kezdett. Benő nagyon unatkozott, hiszen nem volt vihar, amit előre jelezhetett volna. Így kevesebb figyelmet kapott a többiektől.
– Senki sem törődik velem... – gondolta szomorúan Benő.
– Ha legalább egy kis vihart jósolhatnék!
Egyik reggel Benő elhatározta, hogy kitalál egy vihart. Hangosan brekegni kezdett és nagyot csobbant a vízbe. A szarvasok, nyulak, madarak mind összegyűltek.
– Vihar közeleg! – kiáltott Benő izgatottan.
A többiek gyorsan menedéket kerestek, de a nap továbbra is ragyogott az égen. Semmi eső, semmi szél.
Nap végén a többiek csalódottan tértek nyugovóra.
Másnap Benő újra próbálkozott. És harmadnap is. A többi állat egy idő után már csak legyintett:
– Már megint Benő a viharral! – mondták és nem vették komolyan.
Egyik nap azonban Benő érezte, hogy most valóban vihar közeleg. Hangosan brekegni kezdett:
– Vihar jön, gyorsan, bújjatok el!
De senki sem figyelt rá. A mókusok tovább gyűjtögettek, a nyulak a réten legelésztek.
Nemsokára dörgés hallatszott és nagy cseppek kezdtek hullani az égből. A szél felerősödött és a tó hullámai vadul csapkodni kezdték a partot. Az állatok riadtan szaladtak menedéket keresni.
Amikor a vihar végre elült, a nap lassan előbújt a felhők mögül. Benő szégyenkezve gubbasztott egy nádcsomó tövében.
– Tudjuk, hogy szeretsz segíteni – mondta neki a bölcs bagoly –, de mivel többször is hamis riadót fújtál már senki sem hitt neked.
Benő szomorúan bólintott. Megértette, hogy túlzásba vitte a figyelem keresését és megbánta a hamis jóslatokat. Megfogadta, hogy ezentúl csak akkor jelez, ha tényleg vihar jön.
A következő napokban a békák újra vidáman ugrándoztak a tóban és Benő türelmesen várt a következő valódi viharra, tudva, hogy a bizalom visszaszerzése időbe telik.
Tanulság: Ha túl sokszor mondasz valótlanságot, amikor igazán szükség lenne rád, már nem fognak hinni neked. Az igazság mindig fontosabb, mint a figyelem.
Valahol messze, egy buja, zöld dzsungelben élt egy nagy, szürke elefánt, akit Elődnek hívtak. Előd híres volt hatalmas erejéről és kedvességéről, de volt egy rossz szokása.
A dzsungelben minden nap a különféle állatok összegyűltek a nagy réten, hogy megosszák egymással a nap folyamán talált finomságokat: friss gyümölcsöket, ropogós leveleket és hűsítő forrásvizet. Előd azonban mindig több ételt vett magához, mint amennyire szüksége volt. Ha valaki megpróbált kérni tőle egy kis falatot, Előd azt mondta:
Sajnálom, de ez mind az enyém!
Egy nap egy különleges fa jelent meg a dzsungel közepén, amelynek ágain lédús, aranyszínű gyümölcsök csüngtek. Mindenki izgatottan gyűlt össze, hogy megkóstolja, de Előd előrelépett, és így szólt:
Ez az én zsákmányom! Senki sem nyúlhat hozzá!
Ahogy Előd felfalta az első gyümölcsöt, furcsa érzés kerítette hatalmába. A hasa elkezdett mindenféle hangot kiadni, görcsölni és kétségbeesetten kérte a többi állat segítségét. Ekkor jelent meg Bence, a bölcs bagoly és így szólt:
Előd, az a gyümölcsfa egy varázslatos fa. Csak azoknak ad örömöt, akik hajlandóak megosztani másokkal is.
Előd szégyenkezve nézett körbe. Megértette, hogy kapzsisága miatt saját magának ártott. Bocsánatot kért a többi állattól és megosztotta velük a gyümölcsöt. Azonnal jobban érezte magát és a gyümölcs íze is sokkal édesebbnek tűnt.
Ettől a naptól kezdve Előd megváltozott. Többé nem kapzsi elefánt volt, hanem nagylelkű és segítőkész, aki mindig megosztotta másokkal, amije volt. A dzsungel lakói így már nemcsak az erejéért, hanem a jó szívéért is szerették.
Tanulság: A kapzsiság elszigetel, de a nagylelkűség barátokat hoz. Az igazi boldogságot az osztozkodás és a segítőkészség hozza el.