A fülesmakik és a vihar
Egyik este a szavanna fölé sötét felhők gyülekeztek. A fülesmakik, akik a magas fák ágai között éltek, nyugtalanul figyelték az égboltot. Szamba, a legfiatalabb szenegáli fülesmaki, izgatottan kérdezte: – Mi történik, mama?
– Vihar közeleg – válaszolta az anyja. – Erős szél, villámlás és zuhogó eső lesz. Maradj közel hozzánk!
Ahogy leszállt az éj, a szél süvítve rázta meg a fákat, az ég dörgött és az eső pedig csak úgy zúdult. A makik összekapaszkodtak az ágaikon, próbálva megtartani egyensúlyukat.
Hirtelen egy hatalmas reccsenés hallatszott. Az egyik fa, ahol néhány fülesmaki család húzódott meg, megdőlt és veszélyesen inogni kezdett. Szamba rémülten nézte, ahogy a fa koronája egyre lejjebb hajolt.
– Segítenünk kell nekik! – kiáltotta Szamba.
A többiek először haboztak, de aztán összehívták a csoportot. Az erősebb fülesmakik egy másik, stabilabb ágról kapaszkodókat készítettek liánokból, hogy a bajba jutott makik át tudjanak mászni. Szamba és a többi fiatal maki a biztonságos ágon várakozott, miközben a felnőttek segítettek áthozni a kicsiket aztán az idősebbeket is.
Amikor végre mindenki átkelt, Szamba észrevette, hogy egy idős maki még mindig a régi ágon van. Nagyon félt elindulni. Szamba bátorította:
– Gyerünk, meg tudod csinálni!
Az idős maki, Szamba támogatásával, végül átmászott a biztonságos ágra. Amikor a vihar végül elcsendesedett, a fülesmakik összegyűltek, megkönnyebbülten és hálásan egymásnak.
– Bátrak voltatok – mondta az öreg maki. – Ha nem segítetek, nagy bajba kerültünk volna. Szamba Neked pedig külön köszönöm a támogatásodat.
Szamba mosolyogva válaszolt:
– Együtt minden vihar könnyebben átvészelhető!
Tanulság: A csapatmunka és az összefogás segít átvészelni a nehéz időket.
Korábbi mesék
Az elefánt tanulságos kalandja
Valahol messze, egy buja, zöld dzsungelben élt egy nagy, szürke elefánt, akit Elődnek hívtak. Előd híres volt hatalmas erejéről és kedvességéről, de volt egy rossz szokása.
A dzsungelben minden nap a különféle állatok összegyűltek a nagy réten, hogy megosszák egymással a nap folyamán talált finomságokat: friss gyümölcsöket, ropogós leveleket és hűsítő forrásvizet. Előd azonban mindig több ételt vett magához, mint amennyire szüksége volt. Ha valaki megpróbált kérni tőle egy kis falatot, Előd azt mondta:
Sajnálom, de ez mind az enyém!
Egy nap egy különleges fa jelent meg a dzsungel közepén, amelynek ágain lédús, aranyszínű gyümölcsök csüngtek. Mindenki izgatottan gyűlt össze, hogy megkóstolja, de Előd előrelépett, és így szólt:
Ez az én zsákmányom! Senki sem nyúlhat hozzá!
Ahogy Előd felfalta az első gyümölcsöt, furcsa érzés kerítette hatalmába. A hasa elkezdett mindenféle hangot kiadni, görcsölni és kétségbeesetten kérte a többi állat segítségét. Ekkor jelent meg Bence, a bölcs bagoly és így szólt:
Előd, az a gyümölcsfa egy varázslatos fa. Csak azoknak ad örömöt, akik hajlandóak megosztani másokkal is.
Előd szégyenkezve nézett körbe. Megértette, hogy kapzsisága miatt saját magának ártott. Bocsánatot kért a többi állattól és megosztotta velük a gyümölcsöt. Azonnal jobban érezte magát és a gyümölcs íze is sokkal édesebbnek tűnt.
Ettől a naptól kezdve Előd megváltozott. Többé nem kapzsi elefánt volt, hanem nagylelkű és segítőkész, aki mindig megosztotta másokkal, amije volt. A dzsungel lakói így már nemcsak az erejéért, hanem a jó szívéért is szerették.
Tanulság: A kapzsiság elszigetel, de a nagylelkűség barátokat hoz. Az igazi boldogságot az osztozkodás és a segítőkészség hozza el.